Kimegyek a fürdőbe a gépen. A tükörbe nézek. Nem látok mást csak egy beteg lányt. Rosszul vagyok, forog velem a világ, és közben a kezeim remegése. A táskából megpróbálom elővenni a gyógyszereimet, de nem sikerül, kiesnek a kezem közül és a mosdóba landolnak. Megpróbálok újat kivenni de ez utal az összeset kiöntöm. Sírni támad kedvem. Összesem a padlón. Götze erre felkel, és ide rohan. Leül mellém. Ránézek, és megmutatom neki, hogy üres.
- Kiesett a kezemből - síróm
Magához ölel, nem tudja mit tegyen de nem is baj. Felkap és leültet a kanapéra. Az orvosommal beszél, közli 1 óra múlva a rendelőben leszünk, azonnal tolja oda a seggét - ő mondta nem én - ha már ennyi pénzt fizet neki. Az orvost persze nem kell győzködni, a friss világbajnok, Mario Götze kéri meg, és főleg, hogy csak ma ott fogunk neki hagyni 300 eurót. A gép pedig beér Münchenbe. A fiúk holnap jönnek haza, addigra Götzének Berlinbe kell mennie, miattam jött haza, amit értékelek nagyon is. A reptérről egyből az orvoshoz megyünk. Götze lefogja a kezemet, de nem tudja megállitani a remegést, csak egy kicsit lassítani. Mikor a taxi megérkezik a dokihoz, Götze fizet én pedig kiszállok Az orvos most ért oda, odakiáltok neki. Int egyet, és megvár minket. Gratulál Marionak majd bemegyünk. Bent bemegyünk a vizsgálóba, de nem csak ő jön hanem még két ember. Az egyik egy nővér őt már ismerem, ő azért van itt, hogy felírja a gyógyszereket, utána majd kimegy és kint fog várni. De az új ember. Az öltőzékéből ítélve rezidens lehet.
Az orvosom, egy bizonyos Herr Stahlmann, kérdően tekint rám, azonban nem ő szólal meg.
- Kéne egy Levodoba, valami dopamin utánzó cucc, selegilin ,antikoligering , amantadin, és mivel már a végstádiumban vagyok mint nem olyan régen kiderült kell még Koenzim Q10. - sorolom fel végig a gyógyszereimet, főleg levodoba kell mert azt dobtam ki. A rezidens gyerek furcsán méreget.
- Minek ennyi gyógyszer ha gyereket vársz? - kérdezi mire felkapom a fejemet, és persze a mellettem helyet foglaló Mario is. Végig mérem én is, fiatal de ezen nem is csodálkozok hiszen rezidens, szőke haj, fehér bőr, kék szemek, és rohadt magas, és persze akcentus, német is lehetne, de kicsit északabbról jöhetett, talán finn.
- Nem vagyok terhes, de ha az lenék a gyógyszerek miatt valószínűleg elvetéltem volna már - mondom, és a fejemet rázom
- Frau Götze, ez nem mindig van így igaz ritka, főleg, hogy a betegek 90%-ának nem is lehet már gyereke, de lehetséges, hogy éljen, és ön terhes, ránézésre 4 hónapja, de lehet 3 elég sovány is látszik.- magyarázza az orvosom is észre veszi.
- Frau Memming, húzza ki az antikolinerget - mondja az asszisztensnek aki meg teszi és kimegy.
- És honnan tudjuk meg biztosra, hogy a feleségem gyeremeket vár? - kérdezi Mario
- Gyorsan, jöjjenek velem az ultrahangba - mondja a dokim.
Mario előre megy és a dokival beszél. a finn srác még mindig engem nézz.
- Mi ennyire érdekes? - kérdezem
- Sosem hittem volna, hogy fogok majd egy ilyen fiatal Parkinsonos beteggel találkozni. - mondja - egyébként Jari Keskinen
- Nenna Schöner még a személyim szerint hivatalosan Nenna Götze - mondom, és bólint, az ultrahanghoz érünk ahol elvégzi a doki amit kell, én végig becsukom a szememet, míg Mario a kezemet fogja. Az orvos sejtelmesen mosolyog majd bekapcsol valamit hallom a kattanást. És megszólal olyan mintha szív dobbanások lennének.
- Herr és Frau Götze önöknek gyermekük lesz akinek nagyon erőteljes szívdobbanásai vannak. - kinyitom a szemeimet. Götze mosolyog.
- Fiú vagy lány? - kérdezi
- Azt sajnos csak 2 hónap múlva tudom pontosan megmondani de most úgy nézz ki kislány - mondja a doki. Felülök. Ezután elmondd még dolgokat, megtudom, hogy 4 hónapos terhes vagyok, és elmondja mikor jöhetek megint vizsgálatra. Megkapom közben a gyógyszereimet.
- Megfogok halni ha megszülőm? - kérdezem az orvost mire a szobában csönd lesz. A válasz innentől kezdve egyértelmű.
- Mivel a Parkinson...- kezdi de Mario félbeszakítja
- Igen vagy nem?
- Elég nagy esély van rá, hogy igen. A kicsi viszont jól lehet - mondja
- Köszönönjük - mondom, Mario fizet és felállunk. Megfogja a kezemet, érzem a belőle áradó feszültséget. Tudom hogy min gondolkozik, de nem engedem neki. Nem fogom hagyni, hogy a gyerekemet bántsa. Beülünk az autóba, és hazamegyünk. Nézem az elsuhanó Münchent. Nem beszélgetünk. Engem a boldogság jár át, őt annyira nem. Látom az arcán, hogy valami bassza a csőrét. Otthon kipattan az autóból. Meg sem vár, felmegy a lakásba. Én lassan megyek, nem tudom mit fog csinálni. Mikor a lakásba érek, Mario a kanapén ül. Nem tudom mit csinál, de a térdén könyököl, ugyanezt csinálta mikor megtudta, hogy beteg vagyok. Odamegyek hozzá. Leülök mellé. Rám emeli szép kék szemeit, közel van ahhoz, hogy sírjon. Tudom látom rajta, megfogom az arcát. Elmosolyodom, de ő nem teszi.
- Gyerekünk lesz - mondom
- De milyen áron? - kérdezi
Nem mondok neki semmit. Nem tudom mit érez, én elfogok menni, neki sokkal nehezebb lesz, ő fog élni, neki kell tovább cipelnie ezt a terhet nem nekem, de lesz segítsége.
- Ő ott lesz neked - mondom
- De te nem, a rohadt életbe is! - kiabálja
- Én benne ott leszek
- Nem érdekel, Nenna, nekem rohadtul te kellesz, nem egy gyereke - kiabál
- Úgy is meghalnék, ez csak gyorsítja a folyamatot! - mondom, de még nem emelem fel a hangomat
- De én még nem állok erre készen! - sírja el magát - nekem még kellesz! Nekem még szükségem van rád 5 hónappal ezután is - sírja. Megölelem. Nem tudom mit kéne tennem, de megölelem. Nekem is nehéz, nekem most fáj, én vagyok a fél aki elhagyja, ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz, mert én nem. De a gyerek. Nem fogom elengedni.
- Élvezzük ki, és majd mesélsz neki rólam - mosolygok
- Nem tudom, hogy fog menni - mondja, és a fejét rázza
- Menni fog. - fogom meg a kezét, és a hasamra teszem. Nem lehet még érezzni őt ott bent. Mario legugol.
- Vigyázz a mamira ott bent, Fraulein Götze - súgja a hasamnak, mire elmosolyodom.
Megcsókolom. Úgy csókolom mintha az életem függne tőle. Szeretem.
Minden csókkal, öleléssel egyre jobban. Csók átjár mindenhol, és tudom, hogy ő is szeret. ezerszer mondta már, de most bizonyítja is. Nehéz lesz ez a gyerek téma, de tudom, hogy engedi fog. És
boldogok lesznek.....nélkülem.
Sziasztok! Remélem tetszett ez a fejezet is!:) Jövőhéten megpróbálom hozni a következőt, de nem tudom, hogy fog sikerülni.
És van egy nagy hírem is új bloggal jelentkezem! Jó Olvasást ahhoz is! http://help5sos.blogspot.hu/
És lenne még annyi, hogy írjatok megjegyezéseket mert így nem fogom tudni milyen a blog!
Előre is köszönöm:)
- Herr és Frau Götze önöknek gyermekük lesz akinek nagyon erőteljes szívdobbanásai vannak. - kinyitom a szemeimet. Götze mosolyog.
- Fiú vagy lány? - kérdezi
- Azt sajnos csak 2 hónap múlva tudom pontosan megmondani de most úgy nézz ki kislány - mondja a doki. Felülök. Ezután elmondd még dolgokat, megtudom, hogy 4 hónapos terhes vagyok, és elmondja mikor jöhetek megint vizsgálatra. Megkapom közben a gyógyszereimet.
- Megfogok halni ha megszülőm? - kérdezem az orvost mire a szobában csönd lesz. A válasz innentől kezdve egyértelmű.
- Mivel a Parkinson...- kezdi de Mario félbeszakítja
- Igen vagy nem?
- Elég nagy esély van rá, hogy igen. A kicsi viszont jól lehet - mondja
- Köszönönjük - mondom, Mario fizet és felállunk. Megfogja a kezemet, érzem a belőle áradó feszültséget. Tudom hogy min gondolkozik, de nem engedem neki. Nem fogom hagyni, hogy a gyerekemet bántsa. Beülünk az autóba, és hazamegyünk. Nézem az elsuhanó Münchent. Nem beszélgetünk. Engem a boldogság jár át, őt annyira nem. Látom az arcán, hogy valami bassza a csőrét. Otthon kipattan az autóból. Meg sem vár, felmegy a lakásba. Én lassan megyek, nem tudom mit fog csinálni. Mikor a lakásba érek, Mario a kanapén ül. Nem tudom mit csinál, de a térdén könyököl, ugyanezt csinálta mikor megtudta, hogy beteg vagyok. Odamegyek hozzá. Leülök mellé. Rám emeli szép kék szemeit, közel van ahhoz, hogy sírjon. Tudom látom rajta, megfogom az arcát. Elmosolyodom, de ő nem teszi.
- Gyerekünk lesz - mondom
- De milyen áron? - kérdezi
Nem mondok neki semmit. Nem tudom mit érez, én elfogok menni, neki sokkal nehezebb lesz, ő fog élni, neki kell tovább cipelnie ezt a terhet nem nekem, de lesz segítsége.
- Ő ott lesz neked - mondom
- De te nem, a rohadt életbe is! - kiabálja
- Én benne ott leszek
- Nem érdekel, Nenna, nekem rohadtul te kellesz, nem egy gyereke - kiabál
- Úgy is meghalnék, ez csak gyorsítja a folyamatot! - mondom, de még nem emelem fel a hangomat
- De én még nem állok erre készen! - sírja el magát - nekem még kellesz! Nekem még szükségem van rád 5 hónappal ezután is - sírja. Megölelem. Nem tudom mit kéne tennem, de megölelem. Nekem is nehéz, nekem most fáj, én vagyok a fél aki elhagyja, ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz, mert én nem. De a gyerek. Nem fogom elengedni.
- Élvezzük ki, és majd mesélsz neki rólam - mosolygok
- Nem tudom, hogy fog menni - mondja, és a fejét rázza
- Menni fog. - fogom meg a kezét, és a hasamra teszem. Nem lehet még érezzni őt ott bent. Mario legugol.
- Vigyázz a mamira ott bent, Fraulein Götze - súgja a hasamnak, mire elmosolyodom.
Megcsókolom. Úgy csókolom mintha az életem függne tőle. Szeretem.
Minden csókkal, öleléssel egyre jobban. Csók átjár mindenhol, és tudom, hogy ő is szeret. ezerszer mondta már, de most bizonyítja is. Nehéz lesz ez a gyerek téma, de tudom, hogy engedi fog. És
boldogok lesznek.....nélkülem.
Sziasztok! Remélem tetszett ez a fejezet is!:) Jövőhéten megpróbálom hozni a következőt, de nem tudom, hogy fog sikerülni.
És van egy nagy hírem is új bloggal jelentkezem! Jó Olvasást ahhoz is! http://help5sos.blogspot.hu/
És lenne még annyi, hogy írjatok megjegyezéseket mert így nem fogom tudni milyen a blog!
Előre is köszönöm:)
